Back to Top

Apácák völgye

2015.04.14


Reggel nekiveselkedtünk meghódítani az Apácák völgyét.
Hajnalban szétprogramoztam az összes technikát, hogy ne tévedjek el a város girbe gurba utcáin. Nos, most hazaérve próbálom feldugni az egészet…
 
Útközben kedvenc navigációs programom be is szopatott. Bemondta az összes görbületet, hogy fordulj jobbra, fordulj balra és nem csak a kereszteződéseket, hanem minden ívet. Bekapcsolásától kezdve a szája be nem állt. Egyik kereszteződésben elvesztettem az emlékezetemben őrzött irányt, így rászorultam a szószátyárra, aki bezzeg ekkor összevissza forgatta a képet, látható volt rajta, hogy halványkék fingja sincs arról, hogy hol vagyunk. Ebben aztán tökéletes volt közöttünk az egyetértés. Így én választottam. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a rossz irányt. A kezdetben főútnak tűnő két kocsi széles utca rövidesen átment egy autó szélesre, olyan tükör karcolósra. Persze szemből jött olyan is, aki vezetni jár ki az utcára, nem úgy, mint az idióta eltévelyedett turista, aki csak kóvályog, mint az őszi légy. A káoszt tovább fokozta a helyi pubba igyekvő zombi sereg.
 
A vezetésről annyit, hogy itt a szigeten a portugálok hihetetlenül jó vezetők.
Nem azért jó vezetők, mert az anyatejjel együtt szívták magukba a tudást ezen a rally terepen, hanem azért, mert nem az a tetves kiszorítósdi folyik itt, mint nálunk. Figyelnek egymásra, de nem tutyimutyik ettől, hanem rendkívül határozottak.
 
Most lehet megint csontokat dobálni rám, hogy negatív vagyok és csak a rossz dolgokat látom meg. De sajnos otthon, ha sávot váltok, ha kanyarodok, akkor az érintettek belegyorsítanak, elszívják a helyet, bármit megtesznek, hogy a manőver ne sikerüljön nekem. Teszik ezt úgy, hogy letojják azt, hogy így kár is érheti őket. Bízva a saját érinthetetlen igazukban inkább viszik kikalapáltatni a verdát és szopják saját hülyeségüket, ahelyett, hogy egyszerűen levennék a lábukat a pedálról és veszítenének egyetlen rohadt másodpercet. A magyarok rosszindulatúak. És nem csak ebben, de ez másik mese.
Itt az ellentéte történik. Ha látják, hogy határozatlan vagy akkor ők döntenek. Többnyire a javadra. Ha valaki ki akar állni valahonnan, akkor megállnak, hogy ki tudjon tolatni. Gondolj vissza kedves olvasó, te hányszor lépsz ilyenkor a gázra, hogy elsuhanj még mögötte? Ők nem teszik.
 
A magyar gépkocsivezetők önbizalma fordítottan arányos a képességeikkel. Felettébb bizarr látni, amikor valaki közülünk teli szájjal röhög az orosz autóvezetős videókon, ami tulajdonképpen a saját görbe tükörképünk is lehet. Jellemzőink az arrogancia és a bunkóság, a fűszer rajta a márkás autó típusa miatt érzett téves felsőbbrendűség és ennek ellentéte a mini autósokban felgyülemlett kisebbrendűségi komplexusból fakadó bizonyításkényszer.
 
Az maderiansok autói egyébként össze vissza vannak karcolva. Nem tudom mekkora ügyet csinálnak egy új horzsiból, még nem láttam koccanást. Remélem nem is fogok, féltem szaros bukszámat, nem akarok euró hegyeket itt hagyni erre a recska Volkswagenre.
 
Visszatérve az Apácákhoz.
Ez egy gyönyörű hely. Egy nagyon mély katlan, melynek az alján élnek az emberek. A közepén és az oldalain vannak a földjeik, melyeket művelnek. Aki kíváncsi rá, az megnézheti a youtube-on van fenn egy halom video „Nuns Valley” névvel.
 
Én annyira eltévedtem, hogy mélyebbre mentem, mint a turisták szoktak, baromfiudvarok, helyi lakók házai közé. Meg is néztek rendesen. Ja, 4G-jük van még itt a völgy fenekén is.
 
Nem lehet ezeknek az embereknek egyszerű az életük. Aki most arra gondol, hogy az idegenforgalomból meg tud élni 275 ezer ember az bizony súlyos tévedésben van. Itt 16%-os a munkanélküliség. Egy itt élő magyar nyelvű leány mondta egyszer: ne feledd, más itt élni és más itt nyaralni…
 






 
 
Szóval lányaimmal elkerültük egymást, egyrészt az eltévedésem miatti késés okán, másrészt azért, mert a kilátóhoz vezető út le volt zárva azon a végén ahol be akartam hajtani. (már miért ne pont az a vége, amit én választottam). A sors úgy hozta, hogy amikor mi a völgyben voltunk, akkor ők fenn a kilátóban jó 900 méterrel felettünk, utána meg mire felértünk addigra ők leereszkedtek gyalog.
 
A kilátóhoz vezető úton nagy magas padlós buszok is járnak. A busz éppen elfér az ívekben, a szemből jövők félre húzódnak az 50-100 méterenként levő beugrókba. Ha sokan jönnek együtt és nem fér oda mindenki, akkor a hátsók bizony tolatnak. A magaspadlós busz meg úgy billeg az úton, hogy az utasok biztos markolják a könyöklőiket.


Estrada Eira do Serrado-Arieiro...
Ezt az utat izginek gondoltam, amíg rá nem döbbentem, hogy titkos frásztörős ötletem megcsúfolja minden eddigi rémálmomat. Ezzel az ötlettel Gabit akartam meglepni, de magamat is sikerült.
A nagy ötlet az volt, hogy egy újonnan – két éve - átadott úton megyünk hazafelé és útközben meghívom egy ebédre megünneplendő, hogy 14 éve és/vagy mínusz 60 kiló óta vagyunk együtt.
De mi is a frásztörő ezen az úton?
Nos, ez az út több mint meredek. Aki nem hiszi, az nézzen utána a youtube-on, bár a filmeken ezek a meredekségek viszonyítás híján nem nagyon érzékelhetőek. (Pico do Arieiro to Eira do Serrado vagy Estrada Eira do Serrado-Arieiro).
Ami nem látszik a felvételeken az az, hogy az út szerintem nincs három és fél méter széles, így ha jön valaki szemből és meg kell állni, akkor nagy a szar, mert folszi kézifékét rendesen behúzni csak a hátsó ülésről lehet. Egyébként csak felfelé mertem bevállalni a dolgot, mert a motorféke ennek az autónak annyi, mint a biciglin a dinamó, kerékfékkel meg itt nem lehet lejönni.
 
Nem cifrázom, mire felértünk, olyan szoros volt a farpofánk, hogy simán tudtunk volna mandulát héjazni kalapács nélkül. Ez egy olyan élmény volt autóvezetésileg ami számomra örök emlék marad. Gubi fijut emlegettük sokat, itt kiélhetné magát, ő szeret akrobatikázni a bádoggal.
 
Aki nézi a fényképeket is az láthat érdekes dolgokat. A szuperkeskeny félelmetes út mentén tűzcsapok vannak… A madeiraiak felvezették ide is az oltó vizet. Sok itt a nyárvégeken az erdőtűz. Igaz a képeken fa egy dekase, de ha alaposan megnézitek, kis zöld csövek állnak ki a földből. Az mind mind egy-egy facsemete. Irdatlan mennyiségű munkát fektetnek bele, hogy a hazájuk egyre szebb legyen. A hegytetőn találkoztunk egy munkásbusszal, ami vagy ötven embert hozott fel dolgozni. Jött egy teherautó is éppen, ami tele volt rakva rengeteg – tényleg nagyon sok – facsemetével és gondolom bokrokkal. Az emberek négykézláb másztak fel a meredek oldalakba és fásítottak.
Bármerre megy az ember szembetalálkozik az emberi kéz munkájának eredményével. Mindenhol kő támfalak, szép korlátok. Az utak bevágásokban futnak, melyeket a növényzet tart. A madeiraiaknak itt semmi sem volt ingyen, mindenért meg kellett dolgozzanak.
 









 
 
 
Elértem az ucsó sorokhoz a mai napon.
Itt elmondanám, hogy megkóstoltuk a kötelező turista zabát, a legendás estepadát. Az egyéb nációk nagyokat lelkendeznek a dolgon, de acélos magyar gyomrom nem fog meghajolni egy sima rablóhús előtt. Jó nevű étterem tradicionális estepadáját kértük, persze marhából. A tradíciót nem tudom miből vették, de babérfa nyárs az biza nem volt.
A pincér kihozott egy középkori kandallóvasra hasonlító nyársat, rajta öt húsdarabbal. Husika marha, sütés angolos, ami azt jelenti, hogy a sütést végző inas kétszer elmegy a tűzhely előtt a nyershússal és kész. Nem volt egyébként rossz, hátast azért nem dobtam. Viszont fogaim korlátozott száma miatt a rágás nem volt tökéletes, kiköpni meg nem illik a falatot, így most izomláz van a nyakamban. Pont úgy étkeztem, ahogy egy pelikán szokott.
Ettünk finom fokhagymás kenyereket, fokhagymás vajat és fokhagymás fokhagymát.
 
Most az emésztésnek abban az állapotában vagyok, hogy simán leböfögöm a legyeket a falról.
 
Na pá emberek!